Mi van akkor, ha büszke vagy arra, hogy önerőből sikerült kilábalni a depressziódból? És mi van, haa tébolyda visszatér?

Nem tudom mi van megint velem. Hetek óta újra tizenhat évesnek érzem magam: ugyanaz a gyógyíthatatlan szürke depresszió csüccsent a vállamra, mint négy öt évvel ezelőtt.
Tulajdonképpen semmi kiváltó oka nem volt, csak úgy hopp, egy csapásra megint rám telepeett az a jól ismert végtelen üresség. Nincsen bennem valódi, tartós öröm, megint ott tartok, hogy semmi sem tud huzamosabb ideig kirántani ebből a magányból. Olyan sötét, ásító magány ragadott meg, amiből egyszerűen nem tudok kitörni.  Nem találom azt a kapaszkodót, ami eddig tartott, egyszerűen mintha eltűnt volna belőlem a szikra, ami eddig éltetett. Egy komolyabb veszekedés után két órás sírógörcs fogott el, és a legrosszabb, hogy az is megtörtént, amitől féltem. Megint erővel kellett visszatartanom magam a pengétől, holott egy éve már, hogy eg sem fordult a fejemben ilyesmi. Ijesztő ez a hirtelen fordulat, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt.
Lehet, hogy a két hét németországi munka, vagy valami kis apróság, ami menet közben fel sem tűnt. Nem tudok csak úgy legyinteni a dolgokra, mint eddig, stresszelek, ideges vagyok, magamba fordultam. Az eddigi örömforrásaim elvesztették az értelmüket, nem látom, merre tovább. Nincs semmi, egyszerűen semmi, ami tovább vinne, ami hajtana előre. Kihunyt bennem a parázs.
Nagyon remélem, hogy ez csak ideiglenes állapot. Talán a havibaj hülyített meg, vagy a fizikai állapotom van hatással a lelkivilágomra. Mert ez így nem állapot. És végtelenül szégyenlem, hogy újra az öncsonkításba akartam menekülni, amiről nagyon jól tudom, hogy nem old meg semmit, és egy életre megbillogoz. Nem akarom ezt az egészet. Követelem a régi, életvidám énemet.
Meglátjuk, hogy lesz tovább. Remélhetőleg sikerül kikapaszkodnom ebből a gödörből, legalábbis nagyon remélem, mert az biztos, hogy a jelenlegi akaraterőmmel tényleg képes lennék kinyírni magam, álmok ide vagy oda...