Baj nincs az életemben, szóval valószínűleg én kezdek becsavarodni. De még mindig jobb őrültnek lenni, mint halál unalmasnak.

Hiába a százezer forint feletti shoppintúra, hiába a hátamon lángoló friss tetoválás, hiába az új ismeretségek, még mindig itt van bennem ez a rohadt űr, és semmivel sem tudom betömni, hiába próbálkozom.
Végülis, ha jobban belegondolok, nincs okom panaszra. Megvan mindenem, amit egy ember a mai világban kívánhat magának: lakás, pénz, család, barátok. Mégis, nem szabadulok a saját fejemből. Már megint hajnali kettőkor fanyalodok rá, hogy egy noname site-on adjam ki a lelki nyomorom, mert szerintem már halál unalmas lehet másoknak azt hallgatni, hogy vinnyogok egy nem létező indok miatt.
Merthogy minden földi jó ellenére csak nyavalygok és nyavalygok. Valami gecire hiányzik az életemből, talán az izgalom, vagy egy társ, a tököm tudja, de menet közben valamit rohadtul elcsesztem. Lehet, hogy húsz évesen előréb vagyok, mint a legtöbben ebben a korban, de brutális árat fizetek érte. A lelkem adtam el az álmaimért, a tartásom és büszkeségem. Az eleinte erőszakkal viselt bunkó paraszt maszk az arcomra forrt, és már le se tudom vakarni. Ezek annyira nem is rosszak, végülis, együtt lehet ezzel érni, ahogy gyomor nélkül is elvegetál az ember. Csakhogy valami más is van, ami már inkább zavar, mint egy állandóan visszatérő seb.
A röhejes az egészben, hogy halvány lila segédfogalmam sincs, mit újítsak be, hogy kicsit összekapjam magam lelkileg,  és ne ragadjak le egy 15 éves kislány érzelmi szintjén.
Azon filozofálok mostanában, hogy talán még egy korábbi pofon az, ami máig nem hagy nyugodni. De ez annyira nem vall rám. Egy hét alatt túllépek bármin, aláírom, ez lelkileg eléggé le tud építeni, de eddig úgy gondoltam, ez meglehetősen kis ár a gyors felejtésért. Viszont talán az érzelmek erőszakkal való elfojtása, kiírtása nem épp a legjobb megoldás, mivel mocsok egy sarcot szed maga után. Azon kapom magam, hogy ha akarok, se tudok bízni, reménykedni, ne adj isten, szabad utat adni az érzelmeimnek. Kegyetlen kontroll alá vettem magam egy éve, és ez lassan belülről zabál fel, mint valami féreg, amíg csak egy üres héj nem leszek.
És ez az, ami megijeszt. Nem akarom elveszíteni a személyiségem, azt, amit megőriztem magamból. Ha így folytatom, azt is kinyirbálom magamból.
Végeztem egy kis kutatást magamon. Az utóbbi alandjaim mindegyikéhez elkezdtem valamilyen szinten kötődni, amíg képben voltak, viszont embertelen gyorsasággal léptem túl, mikor jó szokás szerint átbaszták a fejem. Nem kell nagy számra gyanakodni. Hárman voltak, és az utolsó még most is képben van, viszont néhány kétséges húzása után viharos gyorsasággal könyveltem el, hogy ő is megunt, és a játszmának vége.
Viszont amíg az afférok tartottak, átvedlettem doromboló selyemmacskába a szokásos borzas erdei macskából. Az a szintű ellágyulás még nekem is ocsmány így visszatekintve, szóval, értem én, miért pattantak meg, de komolyan.
Ez az egész arra volt jó csupán, hogy külső szemmel nézve tudjam analizálni magam. Minek ide szichomókus, megoldom én egyedül is.
Ez az utolsó mondat az, ami tényleg megvilágított most bennem valamit. A bizalom korábbi törései talán olyan nyomot hagytak bennem, ami már túlmegy a kellemes határon. Szóval, időközben valahogy átestem a ló túloldalára, és az óvatosság átbillent mániákus bizalmatlanságba.
De gáz vagyok, te jó isten. Pszichiátriai eset.
Most meg ennek köszönhetően itt gubbasztok zsibbadt lábbal, a laptopot püfölöm, és nyavalygok, ahogy egész nap. Bár ebben talán az is közrejátszik, hogy az a rühes menstruációm menet közben leragadt a kocsmában, én meg várom az ablakból. Terhes nem vagyok, csináltam tesztet, szóval megint az idegeimnek köszönhetem, hogy van min rágódnom. Fasza kis piros meglepi vár majd.
De tulajdonképpen megint a nagy semmin vinnyogok, szóval inkább elhzok aludni, vagy kezdeni magammal valamit, mert felfordul a gyomrom saját magamtól.
Ja, azt említettem, hogy M. bekaphatja? Nem. Hát, pedig tényleg ráfér egy kis orális lecke. Én azért úgy válaszra méltatnám magam, már nem is azért.