Nem várok olvasókat. Nem várok senkit. El akarom mondani az egészet, az elejétől a végéig...

Hogyan kezdjem? Hogy adjam át azokat az érzéseket, amik bennem vannak?
Újabb magányos nap végén vagyok. A nappal nálam most van tetőfokán, hajnali egykor, mikor a normális emberek alszanak.
Én nem vagyok normális ember.
Szinte mindenben különbözök az átlagostól. Főleg érzelmileg. Nem tudom leírni azt, mi is van bennem pontosan. Düh, kétségbeesés, hatalomvágy, egy vezető utáni óhaj, magányosság, bizalmatlanság, és még számtalan egyéb érzés. Úgy érzem, néha még magamnak sem merem megmutatni a valódi énem, hát még másoknak. Én nem létezek, és mégis. Senki kisasszony.
Számtalan nevem volt már, amik közül egyet sem írok le a tulajdon anonimitásom érdekében. Olyasmiket akarok megosztani mindenkivel, amit senkivel sem merek, és vágyom rá, hogy az emberek felfigyeljenek rám.
Nehéz teljesen őszintének lennem, hiszen eddig mindig hazudtam. Magamnak, másoknak, mindenkinek. Ezer meg ezer hazugság, amely lassan lefedi a valóságot, és már én sem tudom, mit mondok.
És a hazugságokra szükség van. Képtelen vagyok meglenni nélkülük: ha az emberek tudnák, ki is vagyok valójában, elfordulnának tőlem. Nem tűröm, hogy lenézzenek, ahogy a szánalmat sem viselem. Nem kérek alamizsnát.
Azt mondtam, magányos vagyok. Így van. Sok embert ismerek, és az én nevem is sokan ismerik. A jelenlegit, egyet a régiek közül, vagy az összeset. De senki sem ismeri, ki rejtőzik mögötte, a valódi énemet.
Szívem szerint sikoltanék, és boldog-boldogtalannak könyörögnék, hogy értsen meg, segítsen eligazodni a világban. Olyan elveszettnek érzem magam! Húsz évesen egy kislány érzelmei kavarognak bennem. Zavarodott vagyok,  ha a nyilvánosság előtt kell megjelennem. Kemény álcát erőltettem magamra, amit már oly régóta viselek, hogy azt sem tudom, van-e még valami mögötte.
Márpedig valaminek muszáj lennie. Néha olyan erővel törnek elő belőlem az érzelek, hogy csak csodálkozom, majd megrémülök tőlük. Egyszerre vágyom rá, és irtózom tőle.
Szeretnék teljesen érzéketlenné válni. Rezzenetlenül hagyni, hogy a hais barátok, ismeretségek elmúljanak, és áldott magányban haladni tovább. Ám a következő pillanatban rájövök, hogy ha így esne, ha teljesülne a vágyam, értelmetlenné válna a létem. Hiába alkotnék, senkinek sem adhatnám át az ajándékaimat.
Alkotni akarok. Létrehozni valamit, ami tükröz engem.
Talán csak figyelemhiányból fakad minden önutálatom. Meg kell vallanom, imádok a középpontban lenni. Csillogó szemeket pásztázni, ahogy mindenki elméjében én imbolygok, a figyelmüket én kötöm le.
Gyakran fordul elő az "én" szó, igaz? A válasz egyszerű. A sok álszent jótett mögött az az egyetlen indok van, hogy saját magam akarom jólérezni a bőrömben. A szeretteim elvesztése mögött ott lappang a valóság. Nem őket féltem, magam a fájdalomtól, amit a nemlétük okozna.
Mi ez, ha nem egoizmus?
Holott valójában nihil vagyok. A tökéletes, felesleges, értelmetlenül létező semmi. Csakhogy ha valami létezik, az van, így semmi sem lehet.
Valójában exhibicionista vagyok. Ide, ide minden figyelmet! Itt vagyok!
Néha már azon gondolkozom, talán orvoshoz kéne fordulnom. Csakhogy egy vadidegen ember aligha lenne képes megérteni ezt a furcsa kettősséget, ami bennem dúl. Hisz még magamnak sem megy, másoknak pedig képtelen vagyok pontosan elmagyarázni.
Szükségem lenne egy társra. Valakire, aki kellőképpen érdekes, erős személyiség, hogy érdekeljen, és ne tudjam megváltoztatni. De hol találok ilyet? Az egyetlen, aki volt, keserves csalódást okozott, hiába vágytam a társaságára a legtisztább őszinteséggel. A társaságára, nem többre.
A mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni a veszteséget. Egyrészt, az öntudat miatt. Hogy merészelt elutasítani, engem, akinél jobbat aligha talál? Aztán az egót letorkollja bennem a szégyenlősség. Ugyan már, hiszen nem is vagy tökéletes, hibák halmazából állsz csupán. És ottmaradok telesen üresen, miközben a torkomig töltenek az ismeretlen, kavargó érzések.